Az utolsó létsíkon a halál egy igen összetett esemény. A halál pillanatában az élőlény élete során kialakult személyisége, tapasztalatainak egy absztrakt kivonata, konyha nyelven megfogalmazva élete filmje egyetlen sűrített tudati varázslatként ég bele testébe. Bizonyos szempontból tehát mágikus úton megteremtődik a haldokló szelleme, mely még jó ideig a holttesthez lesz kötve. A haldokló ugyanis élete legnagyobb pszichikai csapásától megrendülve ösztönösen megidézi élete legerősebb varázslatát, ahogy minden addiginál kivehetőbben felsejlik előtte az örökkévalóság képe. Ez az oka annak, hogy az utolsó létsík legtartósabb varázslatai a szellemek.

A szellemek azonban ugyanúgy nem rendelkeznek az élők egyik legalapvetőbb képességével, mint bármely más mágikus tudat. Nem képesek emlékezni. A negyedik dimenzió, az idő érzékszerve az agy. Agyunk segítségével látjuk a múltat, sőt képesek vagyunk érzékelni az idő múlását, azt, hogy haladunk az időben. A távoli múltat értelemszerűen rosszabbul látjuk, mint a közelit, a jövőt pedig - ugyanúgy ahogy hátrafelé sem látunk - nem láthatjuk. Mégis ez az élőlények egyik legértékesebb képessége, hiszen ennek segítségével képesek tapasztalatokat szerezni, és azok alapján új összefüggéseket felfedezni, új gondolatokat megfogalmazni. A szellemek, és más mágikus, pusztán gondolati síkon létező tudatok azonban nem rendelkeznek ezzel a képességgel, hiszen nincs meg hozzá a szükséges érzékszervük, az agyuk.

A szellemként értelmezhető tudattároló varázslat létrejöttekor nem csupán emlékek, hanem személyiségi jegyek, sőt szokásoknak nevezhető feltételes gondolatláncok is eltárolódnak. Így a szellemet érő gondolati hatások bizonyos esetekben még reakciót is képesek kiváltani. Az intelligens varázslatoknak ez az alapja, és ez a kísértetek létrejöttének oka is.

A hitetlen élőlényekre tehát ezek alapján nem vár túl kellemes halál. Egy kis nosztalgia, majd hosszú sötét öntudatlanság, és egy kis szerencsével újraéledés hiányos személyiséggel legjobb esetben is egy peches helyen fogant újszülött testében. Akit azonban egész életében a halál utáni életre tanítottak, halálakor hirtelen megugró varázspotenciáját nem holmi szellemteremtésre fogja pazarolni, hanem a túlvilági élete megalapozására, melyben életében is hitt. Ilyen lehet egy másik síkra való átkelés, és ott egy kellemes testben való örök élet eltöltése ízlés szerint boldogságban, vagy kínokkal övezve, de a kreatívabbak időzített varázslatokat is létrehozhatnak reinkarnálódás céljából, az egyszerűbbek pedig rossz álomként ébredhetnek az egészből, visszaugorva az időben egyik ébredésük pillanatába.

A legkellemesen megoldás viszont egyértelműen az újraéledés lehet. Ha ugyanis a halál a test roncsolódása miatt következik be, és az agynak csupán az oxigénhiány kellemetlen hatásait kell elszenvednie, egy gyors gyógyítás után a haldokló által létrehozott szellem is visszatérhet a testbe. A feltámadónak pedig csupán minimális emlékezetvesztéssel kell számolnia. Csak annyival, amennyit az oxigénhiány okozott. Ha tehát valaki biztosra akar menni, nem elég kioltania ellensége életét, egy esetleges újraélesztést elkerülendő teljes mértékben el is kell pusztítania az agyát, vagy legalábbis elérhetetlenné kell tennie, míg az magától el nem pusztul. Hiszen ha a teljes agyat újra kell építeni, az olyan lesz, mint egy újszülötté, és csak egyetlen emlék marad benne, a halál emléke. A visszatöltődő tudat pedig csupán az alapvető személyiségjegyeket adja majd hozzá, így nem is beszélhetünk újraéledésről, legfeljebb újraszületésről. Az agy teljes elpusztulása esetén tehát minden újraélesztési törekvés értelmét veszti. Az újraélesztés ellenszere tehát röviden és tömören a kivégzés.