Az alkotás napját követő időszak a népek megszületésének kora volt. Az alkotás napján Gubancvilág végtelen jenyádkarjain alig akadt olyan lény, akinek akadt volna párja. Nem volt olyan morény, sem gyimerlúr, de még külyant sem, amely egyértelműen hasonlított volna valamelyik másikra. Gyakorlatilag nem léteztek fajok.
Az alkotás korának minden lénye vagy valamely későbbi faj őse lett hát, vagy nyomtalanul elveszett a mérhetetlen idők tengerében. Az alkotottaknak ugyanis nem volt más választása, ha túl akarták élni, együtt kellett működniük a többi lénnyel. Gubancvilág azonban kegyetlenül válogatta ki a jövő népeit. Az egymást érő természeti katasztrófákat csak a legjobbak élték túl. Minden a morényok ellen fordult, akiknek pedig egymást kellett ölniük a kevéske fedezékért, hiszen hogyan is fordulhattak volna szembe az őket hátukon viselő jenyádok esztelen haragjával, vagy a hiádok égi csapásaival. Még az őket tápláló razágokról sem tudhatták, mikor fordulnak szembe velük, és a tájoszok is bármikor fojtogató méreggé válhattak a szomjukat oltó morényok számára. Egyedül úgy élhették hát túl, ha megosztották egymással tapasztalataikat, és képesek voltak ölni is a táplálékért, vagy a búvóhelyért.
A gyengék elbuktak, az erősek pedig lassan alkalmazkodtak a kegyetlen viszonyokhoz, és szaporodni kezdtek. S ahogy a sok különböző lény egyre inkább elvegyült egymás közt, leszármazottaik úgy váltak egymáshoz egyre inkább hasonlatossá. Gyarapodó búvóhelyeik falvakká nőtték ki magukat, falvaik együttműködő lakói pedig népekké. Megszülettek az ősi kultúrák, az ősi birodalmak. A morényok építkeztek, felfedeztek, kutattak, tanultak, vallásokat teremtettek maguknak, és isteneket. Ez volt az alkotás kora, melyben minden alkotott maga is alkotó volt. Ám az alkotás kora véget ért, és átadta helyét az istenek hataloméhes követeinek, a papoknak, kik mindannyian ugyanazt az átkozottul szent szót kiáltották pusztító seregeiknek: Háború!
Hozzászólások