Az utolsó létsíkon az építkezésnek elméletileg nem sok értelme lenne. Hiszen miért lenne szükség falakra, vagy tetőre, ha a még az eső is csupán éltető elixír? Talán azért, mert a földre hulló tájoszok nem minden esetben baráti céllal közelednek.

A hinéliák hátán szélvész gyorsan utazó hiádok ugyanis könnyedén az ellenséges területek fölé juthatnak, és akkor már semmi sem akadályozhatja meg őket abban, hogy a bennük utazó tájoszokat a földre szórják.

A tájoszok pedig nem csupán eláztatják az ellenséges morényokat és razágokat, hiszen amelyik tájosz az ellenséges vonalak mögött ér földet, annak már úgy sincs sok esélye a túlélésre. Éppen ezért mindent bevetve pusztítanak, akit csak érnek. Már puszta érintésük is maró savként hat az ellenségre, ám ők még ennyivel sem elégszenek meg. Megpróbálnak behatolni a morényok orrába, szájába, és amint azok megfulladnak, átveszik testük felett az uralmat. Az így megszállt testek pedig tovább harcolnak az ellenség ellen, majd megpróbálnak hazaszökni, hiszen így már az esélyük is több rá.

Az ég tehát néha megállíthatatlan retteneteket zúdít az alant elterülő vidék védtelen lakóira. Ám míg a morényok létének értelme, hogy értelmükkel fenntartsák létüket, addig a tájoszok sem lesznek legyőzhetetlen ellenségek. Az ellenük való legegyszerűbb védekezési módszer pedig már rég ismeretes.

A morényok az örök vándorlást értük feladó razágok testéből formált házakban húzzák meg magukat, ha jön az idegen eső, és addig ott is maradnak, míg maga a föld, a jenyád, és az istenük többi fennséges teremtménye el nem hárítja fejük felől a veszélyt. Így hát ha idegen színekben pompázó hiádok közelednek, már mindenki tudja, a razágházak menedéket nyújtanak.