Az utolsó létsík

A Lórum ipse nem is olyan rég olyan erőteljes löketet adott a nevek, elnevezések kitalálásával kapcsolatban, hogy mára már elsődleges eszközömmé vált minden egyes új név megalkotásakor.

Kezdetben egy az egyben átvettem a generált szavakat, ám ez két okból sem bizonyult jó döntésnek. Először is ez az eszköz sem a szóvariációk kifogyhatatlan tárháza, így egy-egy név legnagyobb meglepetésemre a legváratlanabb helyeken köszönt vissza az intereneten való szörfözgetéseim során. Másrészről nem feleltek meg annak a korábbi kitételemnek, hogy a Google nulla találatot kell, hogy visszaadjon rá.

Ezért a módszer mostanra abban kristályosodott ki, hogy miután legeneráltam a szavakat, azokat addig addig pofozgatom minimális változtatásokkal, megőrizve a magyar hangzást, míg nulla találatok nem kapok rá. Mindeddig ennél jobb, és eredményesebb módszert nem találtam, de természetesen nem zárkózom el a jövőben sem attól, hogy névalkotási eljárásaimat tovább fejlesszem.

Az utolsó létsík minden egyes részletének igyekszem egyedi nevet adni, ezzel is jelezve azt, mennyire különbözik ez a világ a miénktől. Az első szempont, melyet figyelembe veszek a nevek megalkotásakor, hogy hangzás terén lehetőleg magyaros legyen, és minél jobban eltávolodjon az angolos, latinos, vagy ezekhez hasonló szabványos fantasy hangzású nevektől. Módszeresen alkalmazom ezért a magyar hangokat, mindeközben megpróbálom kerülni azt, hogy valamely létező magyar szó elferdített változatát használjam. Ennek ellenére persze önkéntelenül is találok ki magyar szavakra vitathatatlanul emlékeztető szavakat, és azt már többnyire megalkotásuk idején is felfedezem.

A morény-erény, tájosz-tályog kapcsolatokat például sosem fogom már elfelejteni, az újonnan alkotott Tén pedig szinte tudatosan lett a tény szó elferdített változata, csak úgy mint az áb a bábnak. A bömöld és a csanakra szavak megalkotásakor még a hangutánzás is befolyásolta a választást, míg a hiád szó - azt hiszem egyedüliként - egy valós szóból származik, melyből aztán megalkottam annak hasonló hangzású párját, a jenyádot. A kizara szó megalkotása egyfajta kötelességem is volt, hiszen elveim meghatározása után már nem hívhattam tovább a kék bőrű kis kedvenceimet azúroknak. A hangzás hasonló maradt, viszont érzésem szerint sokkal keményebbé vált így, mint ha csak egy egyszerű szín nevével illettem volna ezt az ábot. A Tehrodnáb, vagy épp az üptiát szó megszerkesztésére igen nagy gondot fordítottam, hogy méltó nevet találjak ezeknek a robusztus fogalmaknak. Az üptiát nevet minél magasztosabbá próbáltam alakítani, sajátos hangzásvilágot kölcsönözve neki a magyar hangzókkal, míg a Tehrodnábnál további célok is vezéreltek. Olyan szót kerestem, mely úgy hangzik, mintha visszafelé lenne kiolvasva, de mégsem egy értelmes magyar szó visszafelé leírt megfelelője.

Az alkotottak mind különböztek egymástól. S bár voltak köztük olyanok, nem is kevesen, akik pontos másai voltak egymásnak, valójában ők is mind egy lénytől, vagyis helysebben ábtól származtak. Lénynek nevezni ugyanis az üptiátokat, vagy éppen a külyantokat kissé félrevezető lehet. S ha egyébként sem a valós lény fogalommal azonosítjuk, megérdemel ez is egy önálló nevet. Az utolsó létsík világa tehát ábokból épül fel. Az ábok négy kámja pedig mind mind különböző módon szaporodik.

Az üptiátok kizárólag mágia útján szaporodnak, mivel semmilyen kézzelfogható testük sincs, csupán a morényok felfoghatatlan mennyiségű gondolatából álló mágikusan összefogott kollektív tudat, mely olyan erővel fortyog a mágiától, hogy csillagként fénylik, és fénysugarakként lövelli ki magából minden irányba a gondolatfoszlányokat. Az üptiátok tehát legfeljebb egyfajta tudathasadás esetén szaporodhatnak, mikor a híveik, az őket éltető morényok gondolatai annyira ellentmondásosak, hogy azt képtelenség egyetlen tudatként azonosítani. Ekkor a üptiát két külön ábbá válik, melyek közül a régi, jól megszokott gondolatok őrzője tekinthető az atyának, az új, a korábbiakkal összeférhetetlen gondolatokból álló tudat pedig a leszármazottnak, aki attól a pillanattól kezdve külön utakon jár.

A külyantok szaporodása kevésbé összetett folyamat. Hiszen ezeket a gigászi bábokat az üptiátok rángatják kényükre-kedvükre, így a szaporodásuk is egyszerű osztódással azonosítható be. A külyantoknak egyébként elég csekély önállónak tekinthető gondolatuk van, így nem is könnyű őket megkülönböztetni egymástól, és talán nem is érdemes.

A gyimerlúrok ügye viszont már egy kicsit bonyolultabb. Bár náluk is jellemző az osztódás, az sok esetben bizonyos szabályos fejlődési folyamatokkal is társul, vagy épp szertartás szerű körítéssel. Ezek persze mind üptiátfüggő dolgok, melyeket a morényok mágia segítségével gyakran közvetlenül is befolyásolnak.

A legbonyolultabb szaporodási szokásokkal viszont épp a morényok rendelkeznek, ahogy az várható is volt. A morényok ugyanis elég változatos megoldásokkal álltak elő szaporodás terén, melyeket rendszerint nem kevés mágiával is nyakon öntenek. A kizarák szaporodása például egyfajta élet vize kultuszra alapszik, mely leginkább egy mágikus klónozási szeánszként fogható fel, és mellőz bármiféle testiséget.

Több, mint egy évet pihent az utolsó létsík, lássuk mennyit fejlődött azóta Gubancvilág!

Azt eddig is tudtuk, hogy Gubancvilág a Ködből sejlett elő, a nem lét e gomolygó homályon keresztül adta át magát a létezés leggyengébb formájának. Mindeddig azonban úgy tűnhetett, a Homály, - vagy nevezzük most már nevén - a Tehrodnáb egy viszonylag jól meghatározható időpontban, szinte egyszerre enyészett el az egész világban. Ez azonban közel sincs így.

Az utolsó létsík ugyanis nem végtelen. Vagy legalábbis a valós, kézzel fogható része nem az. Csak azon területei léteznek, amikről a morényok tudnak, amikre emlékeznek. A világ ezen, létező részének neve Tén, melyet a nemlét homályaként ölel körbe a Tehrodnáb.

A Tehrodnáb és a Tén épp úgy vívja időtlen, egymást elemésztő háborúját, mint ahogy a külyantok, azaz a hiádok és jenyádok próbálnak minduntalan egymás felé kerekedni. Ez a létezés háborúja, melyben a morényok gondolatai a legpusztítóbb fegyverek anélkül, hogy azok egyáltalán tudnának róla.

Az alkotás kora tehát örök, hiszen a Tén folyamatosan tágul, épül, növekszik, egyre jobban kiszorítva a Tehrodnábot, ahogy a szaporodó morényok újabb és újabb gondolataikkal kiterjesztik a valóságot.

Ennél fogva azonban kellett, hogy legyen egy pillanat, mikor csupán a nemlét létezett, csupán a Tehrodnáb, melybe mindent megrázó robbanásként férkőzött be az első gondolat által létrehozott Tén. Ez volt az a gondolat, mely megalkotta a világ megalkotóját, az Alkotót.

Így kezdődött meg az alkotás kora...

Az egyes fajok megjelenésével e fajok tagjainak bizonyos csoportjai további jól észrevehető hasonlóságokkal rendelkeztek, melyek azonban megkülönböztették őket fajuk más csoportjaitól. Legtöbbször ez csupán színbeli változást jelentett, és némi testalkatbeli különbséget, főként a morényoknál, azonban a felsőbb kámszinteken, például a gyimerlúrok esetében erőteljes méret, alak, és egyéb tulajdonságbeli különbségek is lehettek.

Az alfajokra osztódást általában az váltotta ki, hogy bizonyos esetekben egy faj tagjai ellenséges területen egyszerűen képtelenek voltak küzdeni az ellenséges üptiát befolyásának, és alávetették magukat az idegen uralomnak,. Az üptiátok fénye ugyanis kitartó ostrom után képes átfesteni a morényok bőrének színét, sőt akár a gyimerlúrokat is, míg a fényben hordozott gondolatok belülről is átformálják az áldozatot, a helyi viszonyok pedig idővel testalkatukat is megváltoztatják, így egyértelműen elkülönítve az új alfajt.

A gyimerlúrok esetében az ilyen változásokat az üptiátok akár saját lényeiken is végrehajthattak, ha céljaik elérése érdekében saját területükön is többféle gyimerlúrra volt szükségük. Ez történhetett akkor, ha védekezésre, táplálásra, építkezésre is külön gyimerlúrokat akart specializálni az adott isten, vagy ha már eleve zsákmányolt, vagy hasonló megfontolásból elkülönített önálló morényfajokat, vagy alfajokat, melyek kiszolgálására szintén specializált gyimerlúrokra volt szükség.

A fajok és alfajok káoszában tehát csupán egy ismérv árulkodott arról, az adott lény melyik üptiát híve, a színe. Ugyanis minden morény, gyimerlúr, és külyant saját üptiátja színében pompázott egészen addig, míg egy ellenséges üptiát át nem állította azt saját oldalára.

Gubancvilág egész eddig két nyilvánvaló nyelvi hiányosságban szenvedett, én mégis szemet hunytam ezek felett, akárhányszor beléjük ütköztem. Az egyik az, hogy bár morényok fajairól beszéltem, melyeket megkülönböztettem a gyimerlúrok fajaitól, és ugyancsak különválasztottam az összefoglaló néven külyantnak nevezett jenyád és hiád fajt, nem neveztem nevükön ezeket a fajokon túlmutató nagyobb kategóriákat. Most ezt pótolom: A morény, gyimerlúr, külyant, és üptiát mind egy-egy kám. Így beszélhetünk arról, hogy egy lény faját tekintve lehet kizara, ám attól még a morény kámba tartozik. A tájosz, hinélia, bömöld, csanakra fajok pedig mind gyimerlúr kámúak. Közben pedig már túl is ugrottunk a második probléma megoldásán. Mik azok az üptiátok, és hova tűntek a felsorolásból az istenek? A kérdésben benne rejlik a válasz: Mától az isteneket üptiát névvel fogom illetni, ugyanabból a megfontolásból, amiért a morényok sem állatok, a gyimerlúrok sem növények, és a külyantok még csak véletlenül sem kontinensek. Egyszerűen azért, mert bár távolról azokra hasonlítanak, az eredeti elnevezés rendkívül félrevezető lehet, és egyébként sem illik bele egy fantáziaszülte világba. Probléma megoldva. Azt, hogy szükséges-e a faj szót helyettesíteni valamivel, legfeljebb a későbbiekben vizsgálom majd meg, egyelőre ugyanis nem tűnik létfontosságúnak. Annál még a homály evilágbeli igen mély fogalmának saját szókreálmánnyal való megtisztelése is sürgősebb lehet.

Az alkotás korának világát jó néhány általam korábban megismert világra alapoztam. Hangulatukat és lehetőségeiket szerettem volna ötvözni saját ötleteimmel, ám eddig önmagamban sem tudatosítottam, konkrétan mik is ezek az alapok, így jó néhányszor kifelejtettem dolgokat, és nem igazán az lett az eredmény, amit el szerettem volna érni. Ha viszont már úgy döntöttem, lejegyzem ezeket a gondolatokat, miért ne tehetném ezt itt, ahol mindig meg is fogom találni. Így voltaképpen ismét átadva a helyet a blogomnak eredetileg szánt stílusnak. Lássuk hát:

Egy átfogó tervet már közzétettem előző hozzászólásomban, ám mikor konkretizálni próbáltam azt, komoly akadályokba ütköztem. A legalapvetőbb hangulati elemként ugyanis mindig is a Hexen hangulata szolgált, ám az nem igazán összeegyeztethető az újszülött világ hangulatával. A katasztrófák sorozatának meghatározásával, és a végtelen formában előforduló alkotottak kitalálásával járó irdatlan mennyiségű meló ráadásul mindig elrettentett az egész világtól. Csak most kezdek rájönni arra, hogy ezek mind másodlagos tényezőkké válnak, ha képes vagyok alájuk rakni egy magával ragadó világot. A lényeg tehát, hogy ne vesszek el a részletekben, az egyes lények leírásában, hanem hogy átfogó módon közelítsem a témát, amit majd feltöltök igény szerint apróságokkal.

Így közelítve a dolgot, máris tehetek olyan kijelentéseket is, mint mondjuk hogy a kezdeti játékmenet egyik legmeghatározóbb részét az Age of Empires szolgáltatja. A lassan létrejövő népek előbb gyűjtögetnek, vadásznak, halásznak, falvakat építenek, és megismerik az őket körülvevő világot, és a benne rejlő lehetőségeket. Mindezt az utolsó létsíkon azok a mozzanatok egészítik ki, hogy ezen a világon az állatok sem igazán különíthetők el a csúcsragadozóktól, és hogy már az elejétől fogva szeretném jócskán átszőni mitológiai szálakkal a dolgot. Az egyes küldetéseket, élethelyzeteket mind úgy próbálom megkomponálni, hogy a későbbiekben legendákként lehessen őket mesélni. Talán a mesélési módot is célszerű lenne ilyen hangvételűvé tenni, elrugaszkodva kissé a száraz fantasy stílustól, krónikásabbá, legendásabbá téve a játékot.

Ehhez viszont mitikusabb alap kell, amire a Seven Kingdoms az egyik legmegfelelőbb választás. A városalapítások, az erődök és a morál jelenléte, valamint a nyersanyaglelőhelyek és a szörnyek mind ínycsiklandó elemei lehetnének az utolsó létsíknak. Az "Erőt képviselek, így vagy behódolsz, vagy örömmel csatlakozol, hogy engedelmeskedj utasításaimnak a védelemért." filózófia ráadásul nem csupán makro szinten jelenhet meg a játékban, az egyes lények személyes viszonyát is meghatározhatja. S ezzel talán választ is ad a játék nagy kérdésére, miért döntenek úgy a lények, hogy összetartanak.

Ha viszont már mikro szinten járunk, és esetleg már városaink is vannak, nem szabad elveszni a stratégiai játékok világában, hanem Age of Wonders, a Heroes of Might and Magic, vagy épp a Warcraft okkal kedvelt csapatos küldetéseinek mintájára meg kell adni a lehetőséget a játékosoknak a kalandozásra. Ha a népek ébredezése közben lényeges kérdéssé válik egy-egy retteget remete, vagy szörnybarlang által rejtett hatalmas ereklye, máris szinesebb lesz a játékmenet, és visszatér a fantasy műfaj legfinomabb része is. Ha pedig a remete épp a Magus kárhozott vidékének ura, még komolyabb lehet a játék. A dolog emellett ráadásul a Seven Kingdoms szörnyeivel is összeegyeztethető, sőt az egyikkel lehet magyarázni a másikat. "A terror ugyanis okot teremt az ellentámadásra."

Sőt, ha mindezt megfejeljük a Majesty legeredetibb ötleteivel, még kellemesebb eredményt kapunk. A nem mindenható uralkodó képe, aki küldetésekkel szórja meg a nem vakon engedelmeskedő népét, és különböző eszközökkel próbálja meg rávenni arra, hogy tegye azt, ami az országnak a legjobb, nos igen üde színfolt, és kellőképp valóságízű, mely nem maradhat ki az utolsó létsík világából sem. Az ösztönzési rendszer ráadásul ismét beépíthető mikro szinten is. Ugyanis egészen attól a véglettől, hogy mindent magunk csinálunk, azon keresztül, hogy megadjuk másnak a lehetőséget, sőt jutalmat is adunk érte, el lehet jutni odáig, hogy mindenünket felajánljuk, hogy helyettünk megtegyék mások. Ennek másik formája a fenyegetés szintezése. Akárhogy is, mindennek ára van. Szélsőségesen tekintve a dolgot, vagy megvesztegetünk valakit, vagy megfenyegetünk, és minél nagyobb lelkesedéssel tesszük azt, annál biztosabb, és gyorsabb a hatás, de annál inkább számolnunk kell az elszegényedéssel, vagy a lázadással.

És itt hozható be a képbe a Civilization is, melynek elején a barbár faluk meglátogatásaként megjelenő ismeretszerzési mód lehet nem elhanyagolható része a játéknak, valamint a diplomáciai rendszer, mely teljessé teszi az eddig és ezután felsorolt játékokban megjelenő hasonló rendszereket.

Itt pedig a Settlers, valamint a Stronghold kapcsolható be a dologba. A városalapítás ugyanis csak ezek figyelembe vételével lehet kellőképp mélyen modellezve. Ha viszont már a Seven Kingdomsnál megemlítettük a morált, az eddigiek alapján érdemes kicsit kitekintenünk az Outpost felé is. "Megvan a város? Nesze neked, védd meg a természet és az ellenség ellen, míg az egészségügyre, a lakhatásra, a balesetvédelemre, a szórakoztatásra, a luxusigényre, a munkanélküliségre, a halandóságra, a nyersanyagáramlás akadozására, a tanításra, a túlképzettségre, a kutatásra, a katasztrófák miatti rosszkedvre, a vereségek, veszteségek miatti rosszkedvre, az ellenség elleni kegyetlenségek miatti rosszkedvre, az építkezés örömére, a lerombolás, munka beszüntetés miatti rosszkedvre, és nem utolsó sorban az étkeztetésre is figyelned kell!"

Ja és persze mindehhez hozzájön az, hogy bármely elemet is vesszük épp figyelembe, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a játékos az ezekben leírt viszonyok bármelyik oldalán lehet, vagy egyszerre akár több oldalán is. Tehát lehet kiskirály, de egyben talpnyaló szolgája is az uralkodónak, miközben párja a luxusért siránkozó városlakónak, aki követeli, hogy rangját mások előtt is nyilvánvalóvá tehesse a legkülönfélébb eszközökkel. Erre pedig némi támpontot a Caesar polgárai szolgáltathatnak. Kell ide pia, bútor, edények, parfűm, borbély, kórház, színház, könyvtár, templom, no meg kocsma a Strongholdból. Ha pedig még ez sem elég, jöhet a Sims a morálmikromenedzsment minden nyűgjével és sikerélményével.

Ha pedig már nyersanyagáramlás, a bányászatnál alap a Diggers rengeteg eszköze, a Dungeon Keeper telérhálózata, és meglepetésekkel teli barlangrendszere, no meg a Locomotion szállításmenedzselése, távolságértékeléssel, és időbeosztással, mely a Settlers és Stronghold által felépített nyersanyagláncba illeszthető be újabb ésszerű momentumot injektálva ezáltal a játékba. S ha az egészet megspékeljük a Command and Conquer nyersanyag őrületével, abból szintén nem lehet baj. Persze nem csupán a bányászatot lehet itt mélyíteni, egy Simfarm bedobása a Settlers egyféle farmrendszerébe tovább érlelheti a játékmenetet.

A balesetvédelemnél pedig nyalánkság lehet egy Emergency kikacsintás, mely fantasy berkekben elgondolkodtató módon elhanyagoltnak bizonyult eddig. Pedig hozzákapcsolva a Theme Hospital millió módon támadó betegségéhez, még akár érdekes is lehet az eredmény.

Ha mindez megvan, és működik anélkül, hogy a játékosnak szemet szúrna bármelyik mozzanat is, jöhet az apróbb részletek kidolgozása, a közvetlen játékmenet hangulatának megteremtése, akár már az elején egy kellemes kis Alien vs Predator életérzéssel, akár olyan figyelemre méltó megvalósulásokkal is, melyre a Dune titáni szörnyetege szolgáltatja a követendő példát. Alig ébred öntudatra az alkotott, máris vadásznak rá, és a hozzá hasonlókra, fokozatosan felvezetve a menekülést előbb egy, majd több szörnyeteggel, végül megváltást hozva a vadászra vadászó még szörnyűbb fenevaddal, melytől csak a még lehetetlenebbnek tűnő elpusztítása szabadíthat meg. Ha ráadásul mindebbe a Commandos játékmenetét csepegtetjük, még a túlélés sem lesz irreális. Hisz tudjuk, az ellenség sem mindenható, bármikor hibázhat.

Aztán ha túlélte, jöhez a Fallout életérzés, mely bár posztapokaliptikus, tehát a vég szinfóniája, éppúgy lehet a kezdeteké is, hisz az alkotás korának éledező világa sem sokban különbözik egy újraéledő megtépázott világtól. Jöhetnek hát a magányos, mogorva, Blackthorne hősök, akik a mocskos településeket járják alantas igényeik kielégítése céljából, mely azonban ha csak kicsit is, de közelebb viszi őket az élhetőbb élethez. Ha pedig az Oddworld felszabadító akciója a cél, vitathatatlanul még finomabb lesz a legenda. Hát még ha belevesszük a mágia motívumát, mely máris közelebb hoz minket a Freedom Force csatáihoz. S ha a hős visszább vesz a hősködésből, jöhet a Freelancer, ami viszont nem árt, ha eltanul egy két dolgot a Majesty küldetésrendszerétől.

Békés időszakra jöhet egy kis versenyzés is, szintén elrugaszkodva kissé a fantasy talajától, de megpróbálva belécsöpögtetni a mitológiai hangnemet. Persze ha már verseny, csakis a Forsaken kontra Split Second kombináció jöhet szóba, annak minden piszkos trükkjével, és a másik zaklatásával együtt.

Ha pedig eljön a csaták ideje, a magányos hősből bajtárs lesz, aki Medal of Honor, vagy Call of Duty módjára küzd hazájáért, önfeláldozóan fedezve társait, úgy mozogva a csatatéren, ahogy a Star Wars: Battlefront, vagy épp az Unreal Tournament Onslaughtja, esetleg Assaultja megköveteli. Kisebb lélegzetvétel esetén pedig az UFO csatái és az ellenség ellen való felkészülési módja is elképzelhető, miközben az ellenség akár a Quake, esetleg a Half Life más-más módon élősködő szörnyserege, vagy a Duke Nukem mutáns vírusának áldozatai képében is megjelenhet.

És ahogy a játék fokozódik, úgy válhat tudatosan is hasonlatossá az Imperium Galactica kezdeti küldetésrendszeréhez, mely egyébként máshol is megjelenik kevésbé látványos formában. Esetünkben pedig némi saját ötletet behozva a dologba, egy globális karrierfejlődési rendszerré is válhat az életútjáték, mely indul a már említett magányos préda, majd hős szerepétől, át a bajtárs és alattvaló szerepén, egészen a már kifejtett nem épp mindenható uralkodó szerepéig, rendkívül kiváltságos helyzet és kellőképp hosszú játék esetén pedig akár az isteni létig, mely szintén magával vonja annak nem épp próblémamentes játékmenetét.

Lassan pedig, ahogy a világ is kezd egyre látványosabb formát ölteni, jöhet végre a fő motívum, a Hexen, mely elhozza a vészjósló templomokban való, akár Tomb Raider módjára történő tévelygés és az őrült hatalmú papok világát, kik a világra szabadítják legyőzhetetlen szörnyeiket. S hogy kerülnek ők ide? A mágiarendszer szolgáltatja erre a választ. Hisz ha ez az utolsó létsík, akkor ez az, ahova az utolsó időutazók érkeznek, kiknek mi más is lehetne a célja, mint a jövő tudásával a tarsolyukban világhatalomra törni. Ez hát az alkotás korának befejező motívuma, mely elhozza a Háború korát.

Nem véletlen hát, hogy mindeddig nem állt össze a kép számomra. Mindezt ugyanis csupán ösztönösen, öntudatlanul próbáltam beleépíteni a játékba. Most viszont itt lesz a recept, mely remélhetőleg a siker kulcsa, és semmi sem áll már egy jó játék útjába. Legfeljebb egy kis humort kell kölcsönvenni néha a Curse of Monkey Island jóváhagyásával, soha nem elfeledkezve a mindenkori kezdetre, a Dexter's Laboratory D&DD-jéről.

Az alkotás napját követő időszak a népek megszületésének kora volt. Az alkotás napján Gubancvilág végtelen jenyádkarjain alig akadt olyan lény, akinek akadt volna párja. Nem volt olyan morény, sem gyimerlúr, de még külyant sem, amely egyértelműen hasonlított volna valamelyik másikra. Gyakorlatilag nem léteztek fajok.

Az alkotás korának minden lénye vagy valamely későbbi faj őse lett hát, vagy nyomtalanul elveszett a mérhetetlen idők tengerében. Az alkotottaknak ugyanis nem volt más választása, ha túl akarták élni, együtt kellett működniük a többi lénnyel. Gubancvilág azonban kegyetlenül válogatta ki a jövő népeit. Az egymást érő természeti katasztrófákat csak a legjobbak élték túl. Minden a morényok ellen fordult, akiknek pedig egymást kellett ölniük a kevéske fedezékért, hiszen hogyan is fordulhattak volna szembe az őket hátukon viselő jenyádok esztelen haragjával, vagy a hiádok égi csapásaival. Még az őket tápláló razágokról sem tudhatták, mikor fordulnak szembe velük, és a tájoszok is bármikor fojtogató méreggé válhattak a szomjukat oltó morényok számára. Egyedül úgy élhették hát túl, ha megosztották egymással tapasztalataikat, és képesek voltak ölni is a táplálékért, vagy a búvóhelyért.

A gyengék elbuktak, az erősek pedig lassan alkalmazkodtak a kegyetlen viszonyokhoz, és szaporodni kezdtek. S ahogy a sok különböző lény egyre inkább elvegyült egymás közt, leszármazottaik úgy váltak egymáshoz egyre inkább hasonlatossá. Gyarapodó búvóhelyeik falvakká nőtték ki magukat, falvaik együttműködő lakói pedig népekké. Megszülettek az ősi kultúrák, az ősi birodalmak. A morényok építkeztek, felfedeztek, kutattak, tanultak, vallásokat teremtettek maguknak, és isteneket. Ez volt az alkotás kora, melyben minden alkotott maga is alkotó volt. Ám az alkotás kora véget ért, és átadta helyét az istenek hataloméhes követeinek, a papoknak, kik mindannyian ugyanazt az átkozottul szent szót kiáltották pusztító seregeiknek: Háború!

Az utolsó létsík egyik legvitatottabb történelmi eseménye maga a világ megteremtődése, az alkotás napja. Azt persze mindenki pontosan tudja mi volt az első pillanatban, hiszen a tapasztaltabb kutatók akkor ugranak vissza az időben, amikor csak jól esik nekik, ám az első pillanat előtti világot mégsem sikerült még senkinek felderítenie. Az első pillanat előtti távoli múltat ugyanis egyetlen morény sem volt képes elképzelni, aki pedig közvetlenül a Homály feloszlása előtti időbe utazott, minden emlékét elveszítve bukkant fel ismét, tudatlanul, múltfosztottan, mint bármely más alkotott.

Sokáig éppen ezért az az elmélet volt a hihetőbb, hogy a morényokat, és magát a világot is az istenek, de legalábbis az egyikük teremtette. Aki pedig kételkedett ebben, arra valahogy mindig rátalált egy kósza csanakra, és villámgyorsan gondoskodott arról, hogy a hamis hiteket terjesztő morény szembesülhessen saját világképe és a halálról alkotott elmélete helytállóságával. S mivel az ilyen hitetlenek általában az egyszerű és visszafordíthatatlan elmúlás mellett tették le voksukat, esélyük sem volt elméletüket újragondolni.

Aztán ahogy a mágiaelmélet fejlődött, és az istenek kitermelték Gubancvilág leghatalmasabb mágusait, már nem volt kedvük elpusztítani őket gyalázatos gondolataik miatt, ugyanis ugyanezeknek a gondolatoknak köszönhették azt, hogy birodalmuk, így a vallásuk is rohamosan növekszik. Így viszont semmi nem akadályozhatta meg az új elmélet megszületését az alkotás napjáról.

A mágusok ugyanis nem kevesebbet állítottak, minthogy a morényok teremtették az isteneket, és nem fordítva. Ezért azt is egyértelműen kijelentették, hogy a világot nem az istenek teremtették, vagy legalábbis nem az isteneknek tekintett óriásvarázslatok, és hogy a világ nem az alkotás napján jött létre, hanem felfoghatatlanul sok idővel előtte. Kutatásaik szerint ugyanis az alkotás napján csupán az a Homálynak nevezett világméretű természeti, esetleg mágikus képződmény vált enyészetté, mely minden gondolkodó lény emlékeit kitörölte, így semmisítve meg a világ múltját.

A mágusok elmélete hamar nagy népszerűségre tett szert, főként a varázstudók körében, és sokáig méltó ellenfele volt a papok elméletének. Az utolsó létsík valódi eredetét viszont e két elmélet csak közelítette. Az isteneket ugyanis valóban a morényok teremtették, a világ viszont valójában tényleg csak az alkotás napján jött létre. A Homály ugyanis nem más, mint a létezést és a semmit, az időt és az időtlenséget összekötő kapocs. Az időutazók azért nem tudnak a Homály előttre ugrani, mert Homály előtt fogalma egyszerűen nem létezik. Az idő csupán az alkotás napjától kezdett el telni, és minden, ami Gubancvilág része, ennek az idővonalnak a része. A világ megalkotója pedig maga a legfelsőbb entitás, a világ felett álló, az azon kívül létező, időtlen Alkotó.

A kísértetek az istenekhez hasonló kollektív tudatra épülő varázslatok. Ám egy-egy kísértet legtöbbször két, legfeljebb három tudatra épül. Ezek közül egy mindenképpen egy halott szelleme, melyben megtalálhatók a kísértet létrejöttéhez szükséges feltételes gondolatok.

Mikor egy gondolkodó lény meglát egy ismeretlen holttestet, rögtön beindul a fantáziája, és önkéntelenül is potenciális varázslatokként funkcionáló gondolatokkal bombázza a halott közvetlen környezetét, így az egykor általa létrehozott, hozzá kötődő tudati varázslatot, a szellemet is. Ezek után pusztán idő kérdése, hogy egyes gondolatok reakciót váltsanak ki, és kísérteties jelenések, illúziók töltsék be a területet.

Ennek egyik példája az örökké visszhangzó halálsikoly, mely úgy jön létre, hogy a haldokló az utolsó pillanatban személyiségével átitatott szellemét úgy teremti meg, hogy annak leghangsúlyosabb gondolata a halál érintése által kiváltott legalapvetőbb érzelmi kitörés legyen. Ekkor gyakorlatilag a haldokló úgy hozza létre a tudatát őrző varázslatot, a szellemet, hogy egyben utasítja is utolsó cselekvésének élők számára is érzékelhető auditív illúziójának állandó megidézésére. Az így felhangzó sikoly pedig mindössze azért nem szól állandóan, egyenletes hangerővel, mert az éterben lágy fodrokat verő, mindenki által sugárzott gondolatfoszlányok megzavarják a szellem tudatát is, így egyenetlenné téve a varázslatot is. A valóban hallható sikoly pedig visszahat a közelben ólálkodó élő tudatára is, aki képzelőerejét önkéntelenül is arra használja, hogy kiegészítse a hallottakat. Halandó és halott tudata összefonódik, és az egyre vadabb gondolatok által kiváltott mágikus reakciók és ellenreakciók nyomán pillanatok alatt megformálódik az a kollektív tudatra épülő jelenés, melyet úgy nevezünk kísértet.

A kísértet személye tehát mindig a halott utolsó gondolataiból, és az élők vele kapcsolatos elképzeléseikből épül fel. Az élő fogalmazza meg azt a gondolatot, hogy a kísértet hamarosan látható formát ölt, és ezt elküldve a halott tudatának, gyakorlatilag utasítja azt, hogy felhasználva az önmagáról alkotott képet, létrehozza a kísértet vizuális illúzióját. S mivel az illúziót tulajdonképpen a szellem formálja meg, a kísértet nagy valószínűséggel hasonlítani fog a halottra, természetesen még a halála előtti időkből. Az pedig, hogy ezek után a rémkép az élő segítségét kérje, vagy épp az életére törjön, csupán a halott személyisége, és az élő addig szerzett ilyen jellegű tapasztalatai határozzák meg.

Az utolsó létsíkon a halál egy igen összetett esemény. A halál pillanatában az élőlény élete során kialakult személyisége, tapasztalatainak egy absztrakt kivonata, konyha nyelven megfogalmazva élete filmje egyetlen sűrített tudati varázslatként ég bele testébe. Bizonyos szempontból tehát mágikus úton megteremtődik a haldokló szelleme, mely még jó ideig a holttesthez lesz kötve. A haldokló ugyanis élete legnagyobb pszichikai csapásától megrendülve ösztönösen megidézi élete legerősebb varázslatát, ahogy minden addiginál kivehetőbben felsejlik előtte az örökkévalóság képe. Ez az oka annak, hogy az utolsó létsík legtartósabb varázslatai a szellemek.

A szellemek azonban ugyanúgy nem rendelkeznek az élők egyik legalapvetőbb képességével, mint bármely más mágikus tudat. Nem képesek emlékezni. A negyedik dimenzió, az idő érzékszerve az agy. Agyunk segítségével látjuk a múltat, sőt képesek vagyunk érzékelni az idő múlását, azt, hogy haladunk az időben. A távoli múltat értelemszerűen rosszabbul látjuk, mint a közelit, a jövőt pedig - ugyanúgy ahogy hátrafelé sem látunk - nem láthatjuk. Mégis ez az élőlények egyik legértékesebb képessége, hiszen ennek segítségével képesek tapasztalatokat szerezni, és azok alapján új összefüggéseket felfedezni, új gondolatokat megfogalmazni. A szellemek, és más mágikus, pusztán gondolati síkon létező tudatok azonban nem rendelkeznek ezzel a képességgel, hiszen nincs meg hozzá a szükséges érzékszervük, az agyuk.

A szellemként értelmezhető tudattároló varázslat létrejöttekor nem csupán emlékek, hanem személyiségi jegyek, sőt szokásoknak nevezhető feltételes gondolatláncok is eltárolódnak. Így a szellemet érő gondolati hatások bizonyos esetekben még reakciót is képesek kiváltani. Az intelligens varázslatoknak ez az alapja, és ez a kísértetek létrejöttének oka is.

A hitetlen élőlényekre tehát ezek alapján nem vár túl kellemes halál. Egy kis nosztalgia, majd hosszú sötét öntudatlanság, és egy kis szerencsével újraéledés hiányos személyiséggel legjobb esetben is egy peches helyen fogant újszülött testében. Akit azonban egész életében a halál utáni életre tanítottak, halálakor hirtelen megugró varázspotenciáját nem holmi szellemteremtésre fogja pazarolni, hanem a túlvilági élete megalapozására, melyben életében is hitt. Ilyen lehet egy másik síkra való átkelés, és ott egy kellemes testben való örök élet eltöltése ízlés szerint boldogságban, vagy kínokkal övezve, de a kreatívabbak időzített varázslatokat is létrehozhatnak reinkarnálódás céljából, az egyszerűbbek pedig rossz álomként ébredhetnek az egészből, visszaugorva az időben egyik ébredésük pillanatába.

A legkellemesen megoldás viszont egyértelműen az újraéledés lehet. Ha ugyanis a halál a test roncsolódása miatt következik be, és az agynak csupán az oxigénhiány kellemetlen hatásait kell elszenvednie, egy gyors gyógyítás után a haldokló által létrehozott szellem is visszatérhet a testbe. A feltámadónak pedig csupán minimális emlékezetvesztéssel kell számolnia. Csak annyival, amennyit az oxigénhiány okozott. Ha tehát valaki biztosra akar menni, nem elég kioltania ellensége életét, egy esetleges újraélesztést elkerülendő teljes mértékben el is kell pusztítania az agyát, vagy legalábbis elérhetetlenné kell tennie, míg az magától el nem pusztul. Hiszen ha a teljes agyat újra kell építeni, az olyan lesz, mint egy újszülötté, és csak egyetlen emlék marad benne, a halál emléke. A visszatöltődő tudat pedig csupán az alapvető személyiségjegyeket adja majd hozzá, így nem is beszélhetünk újraéledésről, legfeljebb újraszületésről. Az agy teljes elpusztulása esetén tehát minden újraélesztési törekvés értelmét veszti. Az újraélesztés ellenszere tehát röviden és tömören a kivégzés.

Elméletig varázsolni nem nehéz, hiszen csak el kell képzelni valamit, és az már ott is van. Azt pedig, hogy pontosan mit is kell elképzelni, ha akarunk valamit, a mágiaelméleti oktatásoknak hála mindenki tudja. Azt persze eddig is tudtuk, hogy megfogalmazni egy mágikus gondolatot viszont nem is olyan könnyű, de eddig nem derült ki, hogy miért nem. A válasz pedig azt is megmagyarázza, miért nem omlott még össze a világ egy lakói okozta mágikus kataklizma nyomán.

Gyakorlatilag ugyanis a valóság manipulálása atomi szinten történik. Ráadásul mindezt egy olyan világban, ahol senkinek még csak fogalma sincs az atomokról. A varázslatok így voltaképpen az első létsík mechanikus találmányaioz hasonlíthatók leginkább. Amiknek a feltalálásáért életeket áldoztak, cserébe viszont az útókor minimális erőfeszítéssel képes használni úgy, hogy nemhogy reprodukálni nem tudná, legtöbbjük még csak nem is érti a működését. Az első létsíkon a tudás átörökítésére viszont számtalan információhordozó létezik, mely az utolsó létsíkon nem található meg. Ennek pedig egyetlen oka van, az, hogy utolsó létsíkon viszont létezik a tudáskövek fogalma.

Az utolsó létsíkon az információhordozók előállítása, és az információk rögzítése, valamint kinyerése is mágikus úton történik, méghozzá a tudáskövek által. Kezdetekben persze ez a módszer is elég kezdetleges volt, ám az idők múltával, és a lehető legtartósabb információhordozók iránti igények megjelenésével végül kialakult a tudáskövek végső formája, a gyémántnál is keményebb, színes, részint áttetsző ékkőforma. Ezek a kövek úgy vannak megformálva, hogy elég rájuk pillantani, vagy csak szimplán megérinteni őket, mágikus töltetüknek hála azok máris kivetítik a beléjük foglalt tudást. Ez a tudás pedig leggyakrabban valamilyen varázslattal kapcsolatos.

A modernkori utolsó létsíkon a tudáskövek révén a mágiahasználat már egy aprópénzért megvehető mindennapi jelenség. A gyógyítók kővel a kezükben teremtik újra a sebesültek végtagjait, létfontosságú szerveit, az építők kővel a kezükben teremtenek nem-razágalapú, élettelen palotákat, a kőtárak pedig tele vannak szakácskövekkel, amikkel mindenki megpróbálhatja megteremteni a napi betevőt - művészi hajlam híján inkább kevesebb, mint több - sikerrel.

A bömöldök talán még a csanakráknál is kevésbé ismert gyimerlúrok. Népességük már-már elenyésző a többi fajéhoz képest. Viszont talán még a csanakráknál is rettenetesebb gyilkológépek.

Ők azonban nem a gyors halált képviselik. Testük folyékony szikla, melynek semmi sem állhat ellent. S hol kígyótestben végigkúsznak, mindent lángba borítanak. Emiatt még saját népükre is veszélyesek. Akit pedig nem fog a tűz, azt ők maguk emésztik el.

A jenyádok testében pihennek, és gyűjtik az energiáikat, míg támadásra nem kerül a sor. Akkor aztán előrobbanak a föld alól, és mindent elpusztítanak, ami csak az útjukba kerül. Lassúságuk miatt azonban a nagy támadóhadjáratokbül mindig kimaradnak, viszont a váratlan inváziók kivédésére halálosan tökéletesek.

A gyimerlúrok egy negyedik, kevésbé ismeretes faja a csanakráké. Csak néhány isten teremt ehhez hasonló szörnyű lényeket. A világ leggyorsabb lényei ők, még ha felfogásuk talán a leglassabb is.

A hiádok testében lakoznak, és hosszú-hosszú ideig csak falják az isteni energiákat, hogy aztán az ellenséges vidék felé érve villámként csapjanak le áldozataikra, majd egy szemvillanás múlva már vissza is térjenek a magasba. Olyan sebesek, hogy amihez hozzáérnek útközben, menten szétrobban. Ám egy támadás során nem is tudnak egynél többször támadni, úgy legyengülnek.

Mivel a csanakrák ilyen fáradékonyak, a hiádok egész seregnyit szoktak magukban vinni gömbvillám formában, s mivel a háborún kívül más hasznuk nehezen akad, ezért még azok az istenek sem szoktak belőlük túl sokat teremteni, akik alkalmazzák ezeket az eleven pusztítógépeket.

Az utolsó létsíkon az építkezésnek elméletileg nem sok értelme lenne. Hiszen miért lenne szükség falakra, vagy tetőre, ha a még az eső is csupán éltető elixír? Talán azért, mert a földre hulló tájoszok nem minden esetben baráti céllal közelednek.

A hinéliák hátán szélvész gyorsan utazó hiádok ugyanis könnyedén az ellenséges területek fölé juthatnak, és akkor már semmi sem akadályozhatja meg őket abban, hogy a bennük utazó tájoszokat a földre szórják.

A tájoszok pedig nem csupán eláztatják az ellenséges morényokat és razágokat, hiszen amelyik tájosz az ellenséges vonalak mögött ér földet, annak már úgy sincs sok esélye a túlélésre. Éppen ezért mindent bevetve pusztítanak, akit csak érnek. Már puszta érintésük is maró savként hat az ellenségre, ám ők még ennyivel sem elégszenek meg. Megpróbálnak behatolni a morényok orrába, szájába, és amint azok megfulladnak, átveszik testük felett az uralmat. Az így megszállt testek pedig tovább harcolnak az ellenség ellen, majd megpróbálnak hazaszökni, hiszen így már az esélyük is több rá.

Az ég tehát néha megállíthatatlan retteneteket zúdít az alant elterülő vidék védtelen lakóira. Ám míg a morényok létének értelme, hogy értelmükkel fenntartsák létüket, addig a tájoszok sem lesznek legyőzhetetlen ellenségek. Az ellenük való legegyszerűbb védekezési módszer pedig már rég ismeretes.

A morényok az örök vándorlást értük feladó razágok testéből formált házakban húzzák meg magukat, ha jön az idegen eső, és addig ott is maradnak, míg maga a föld, a jenyád, és az istenük többi fennséges teremtménye el nem hárítja fejük felől a veszélyt. Így hát ha idegen színekben pompázó hiádok közelednek, már mindenki tudja, a razágházak menedéket nyújtanak.

A tiszták. Azúrkék bőrbe bújtatott, érzéketlen lelkek. Két kar, két láb. Csak ennyiben hasonlítanak az érző lényekre. Minden másban mintha megelevenedett sziklák lennének. Sőt, kristályok. Hiszen kéklő bőrüket szőrszálak, és hajszálak helyett igazgyöngyök és kristályok terítetik be, melyeket a testükben termelnek az általuk elfogyasztott táplálék salakanyagából. Ezért nevezik őket tisztáknak, mely jelzőnek ők is minden egyéb vonatkozásban megpróbáltak eleget tenni.

Tiszta a testük, tiszta a lelkük, tiszta az elméjük. Nem mocskolja be őket sem sár, sem féktelen érzelmek, sem kiszámíthatatlan gondolatok. Semlegességük legszembetűnőbb jele, hogy sosem kérdeznek. Ugyanis nem érdekli őket semmi, aminek ne tudnának maguk utána járni. Nem segítenek senkinek, és nem kérnek segítséget senkitől. Ha viszont a túlélésük a cél, bárkit felhasználtak a legcsekélyebb együttérzés nélkül. Számukra mindenki csak eszköz, mit bármiféle érzelemnyilvánítás nélkül minden adandó alkalommal felhasználhatnak.

Beszédük is tükrözi személyiségüket. Nem udvariaskodnak, nem kérlelnek, nem viccelődnek, nem szidkozódnak, csak ridegen figyelmeztetnek, ha arra van szükségük céljaik elérésében, vagy pár szóban összefoglalják, amit mondani akartak.

Bőrük az azúrkék színhez legközelebbi árnyalatokban pompázik, de néhányuknak eléri a holdfény halotti világoskékjét, vagy az istentelen égbolt szinte feketéllő sötétkékjét.

Haj, és szőrzet szempontjából teljesen csupaszok, ám az üvegszín gyöngyök és kristályok az egész testüket befedik. Ehhez kapcsolódik furcsa szokásaik egyike is, mely egyben egyetlen alibijük is az érzelemnyilvánításra. Ugyanis minden kizarát, ki elhanyagolta testét, - a kizarákhoz képest - mély megvetés övezett fajtársai körében. Ehhez kötődött az kizarák egy jellemző szokása, hogy a testükből kitüremkedő kristályokat különböző formák szerint - a hajviseletek alakításához hasonló módon - ritkítják.

Szemeiknek viszont egyáltalán nincs színe. Ugyanolyan üvegesek, mint a testüket borító gyöngyök, szembogaraik pedig fehéren izzó szabályos sokszögekként égtek beléjük, hogy ki rájuk néz, valóban üresen tátongó, minden érzelemtől tiszta lelkük tükreinek lássa őket.

Különös ismertetőjegyük két-két plusz hüvelykujjuk a könyökük két oldalán, melyeket általában eszközök tartására használnak, hogy a munkavégzésre alkalmas kezeik - melyeken szintén két hüvelykujj van egy helyett, így összesen hat ujjal egy kezükön - felszabaduljon.

Hazájuk Szeremélyé, istennőjük Szeremély.

Gubancvilág egyik leggyönyörűbb vidéke a kéklő istennő, Szeremély birodalma. Szeremélyében nincsenek bűzlő mocsarak, nincsenek kietlen sivatagok, csak megannyi kristálytiszta vizű folyó, csillogó hómezők, és büszke hegycsúcsok. No meg a világ által csak tisztákként ismert kékbőrű morényok, a kristálydíszes kizarák.

Ők azok, kiket az istennő e vidék urainak tett meg. Ők Szeremélyé káprázatos városainak megépítői, földjeinek művelői, és teremtőjük legfőbb hívei. Akik azonban ugyanolyan érzéketlenek mindenki más iránt, mint hideg és kimért istennőjük.

Külső szemlélődő azt hihetné sem az istennőt, sem teremtményeit nem érdekli semmi más önmagukon kívül, míg ezt Szeremélyében mindenki pontosan tudja, csak épp senkit sem érdekel. A szeremélyéiek a semlegesség valódi megtestesítői. Testük és lelkük szépségén és tisztasán kívül semmi más nem érdekli őket. S mindig is fontosabb lesz számukra az, hogy elkerüljék a sáros, koszos, mocskos helyeket, valamint a lelki nyugalmukat és tisztaságukat beszennyező helyzeteket, mint az, hogy alkalom adtán egy társuk, sőt testvérük segítségére siessenek.

Ám ha csupán ennyiben merülne ki e vidék lakóinak nem túl előnyös jellemzőinek sora, még viszonylag elviselhető teremtmények is lennének. Annak viszont, hogy a világon senkinek a sorsa nem érdekli őket, egyenes következménye, hogy saját céljaik elérésében bárkit felhasználnak lelkiismeret furdalás nélkül, és nem érdekli őket, akárhányan is szenvednek, sőt halnak meg miattuk.

Ez hát Szeremélyé, a gyönyörű és szívtelen birodalom.

Az utolsó létsík legtörékenyebb, mégis leghatalmasabb lényei a morényok. Bár nagy részük még a legkisebb gyimerlúrnál is kisebb, ők azok, akik gondolataikkal még a külyantokat is megrengetik. Nem véletlenül állnak hát ők az istenek háborújának középpontjában.

A mindenható elmének azonban nagy ára van. A morényokat ugyanis már nem táplálja istenük éltető fénye, nekik gyimerlúrokat - vagy egymást - kell enniük azért, hogy életben maradjanak. Testük még a gyimerlúrokénál is sérülékenyebb, ráadásul, ha nem kapnak levegőt, rövid úton megfulladnak.

Szaporodni is csak rettentő körülményesen tudnak, fejlődési folyamatuk pedig még a külyantokéhoz képest is írtózatosan lassú. Cserébe viszont ha egyszer kifejlődtek, a világ leggyorsabb lényeiként fedezik fel környezetüket, vívják meg csatáikat, és alapozzák meg istenük új gondolatait.

Ám mivel az istenek gondolatait voltaképpen a morényok irányították, az istenek nem is voltak képesek közvetlenül irányítani a morényokat, azaz nem tudtak hatni rájuk az éltető fényükkel. Ennek következménye az lett, hogy a morényok legtöbbjének fogalma sem volt mi végre van ezen a világon, így csak tette azt, ami neki jól esett, kimaradva a világraszóló isteni háborúból. Persze voltak néhányan, akiknek volt valamilyen elképzelésük teremtőjükről, de az rettentő kevésnek bizonyult a közvetlen isteni beavatkozásokhoz. Az alkotás korának idején így az istenek szinte nem is léteztek. Más kérdés, hogy egyesek szerint az alkotás kora előtt meg egyáltalán nem is léteztek, és csupán a morényok teremtették meg őket.

Gubancvilág táplálói a gyimerlúrok. A morényokhoz képest gigászi lények komótos mozgással járják a külyantok felszínét az istenek parancsára, hogy a morényokat táplálják. Az istenektől és külyantoktól kapott energiákat alakítják étellé, és itallá, hogy aztán a gyimerlúrevő morényoknak ajándékozzák azokat.

A gyimerlúrok népe - csak úgy mint a morényoké - rendkívül változatos. A három nagy törzsüket azonban egyértelműen meg lehet határozni.

A razágok szilárd testű jenyádhasonmások. Csak épp sokkal kisebbek tőlük, és testük nem földből, és sziklákből tevődik össze, hanem fából és gyümölcsökből. Van köztük olyan, amelyik csupán három-négy csupasz karból áll, és csak egy-két nagyobb, száraz gyümölcsöt terem, azt is csak akkor, ha nagyon muszáj. De van olyan is, amelyik teljes testét a morényoknak áldozza, megannyi kart növeszt, és csak néhánnyal támaszkodik, a többit mind az égnek emeli. Gyümölcsökből pedig olyan sokat terem, hogy még maga is majd beleroppan a súlyukba.

A tájoszok folyékony testű sokszínű lények. A hiádok testében élnek, belőlük táplálkoznak, és mikor eljöttnek látják az időt, alászállnak az égből ezer darabra hullva, hogy földet érve patakokká álljanak össze, és a morényok szomját oltsák. A dombos hátú jenyádok sem akadályozzák mozgásukat. Ha kedvük van hozzá, vagy épp istenük utasítja őket, bármikor felcsordogálnak akár a legmagasabb hegy tetejére is. Ha barát issza őket, éltető elixírré válnak, ha viszont ellenség, a leghalálosabb méreg válik belőlük. Sőt, ha az ellenség nem elég ellenálló, még az is előfordulhat, hogy a tájosz átveszi elméje felett a hatalmat. Földi dolguk elvégeztével - kifakulva, elgyengülve - hosszú utazásra indulnak az ég felé, ahol a hiádok már várják őket.

A légtestű hinéliák nem sokban különböznek az élettelen szelektől. Legfeljebb csak annyiban, hogy ők gondolkoznak, terveznek, és ha kell akarattal ölnek. Létük célja nem a morényok táplálása. Az ő feladatuk a harc. A gyimerlúrok leggyorsabbjaiként a legtöbb morénynál is sebesebben jutnak át az ellenséges területekre, és összecsapnak gyimerlúrral, morénnyal egyaránt. Ha pedig egyedül nem bírnak ellenségükkel, egyesítik erőiket, és pusztító tornádóvá összeállva söprik el a lényeket. Ha pedig erejük fogytán, visszatérnek saját vidékükre, felemelkednek a magasba, és a hiádok oltalmában pihennek, míg ismét harcra készek nem lesznek.

A hiádok Gubancvilág egét színesítő, felhőszerű külyantok. Komótosan úszkálnak a jenyádok karjai közötti fagyos semmiben, és időről időre éltető nedűvel hintik be az alant elterülő tájat. Nélkülük a morényok sem lennének, mégis mindig oly távol kell lenniük azoktól, akiket éltetnek. Ha ugyanis közelebb merészkednének a morényokat hátukon hordozó jenyádokhoz, azok rögtön bekebeleznék az ellenük védekezni képtelen hiádokat. Nem gonoszságból, vagy valami csillapíthatatlan éhség miatt, egyszerűen csak azért, mert egy jenyád számára egy hiád csak egy alantas lény, kit felemésztve nem kis erőre tehet szert a mohó áruló. A jenyádok elméjében nem fogan sok gondolat végtelen életük során, de az biztos, hogy a hiádokat nem tartják többre, mint nekik teremtett gyáva eledelnek.

Áttetsző testük így hát a semmi közepére van száműzve örökre, hol még fajtársaikkal sem akadnak össze, hisz oly könnyűek, hogy nem szorulnak egymás támaszára sem, mint a jenyádok. S onnan, a magasból hirdetik istenük nagyságát úgy, hogy ők is teremtőjük színéhez hasonlatos árnyalatokban pompáznak.

A harcokból viszont ha kell, ők is keményen kiveszik a részüket. Az ellenséges jenyádok felé merészkedve gyengébb hiádokat falnak fel, és ha még néhány ellenséges morény, vagy gyimerlúr is alájuk téved, pusztító viharral köszöntik az alantasabb népet. Hisz a víz, mely sajátjaik számára az élet, a legrútabb halált jelenti az ellenségnek.

A jenyádok Gubancvilág leggigászibb teremtményei. Morényok millióit hordozzák a hátukon, kik közül a legtöbben talán egész életükben nem is jutnak el más jenyádokra, saját otthonokun kívül. Gerincérc tartotta karjaik olyan vastagok, hogy egy átlagos morénynak százszor is nyugovóra kell térnie, mire körbeér rajta. Testük felszínén hemzsegnek gyimerlúroktól zsúfolt földek, az ércekben gazdag hegyek, a vízi morényokkal teli tengerek, de akad rajtuk kietlen sivatag, örök sötétségbe borult senki földje, és fagyos hómező is. Ők azonban mindezekkel mit sem törődnek, hiszen létük egyetlen célja ellenségeik bekebelezése.

Az egymásnak feszülő jenyádok csatája morény ésszel majdhogynem felfoghatatlan méreteket ölt. Mikor a két ellenséges jenyád méltóságteljes lassúsággal karokat kezd el növeszteni a másik irányába, hogy körülfonva azt felülkerekedhessen rajta, a morényok csak azt érzékelik, hogy a föld mélyéről sosem látott kőzetek törnek fel, és ott ahol addig síkság volt, egy hegy növekszik egyre nagyobbra és nagyobbra. Aztán mikor a hegy már olyan terebélyes, mint a kar, melyen nyugszik, tovább már nem szélesedik, de magasodik, míg el nem éri ellenségét. Innentől kezdve már nem csupán egy felszíni képződmény, hanem a jenyád egy újonnan növesztett karja.

Mikor a kar eléri ellenségét, minden mi kettőjük között reked, rögtön megszűnik létezni. A támadó kar végének teljes felületével ráomlik ellenségére, lassan beborítja felszínét, körülöleli azt, és végképp a magáévá teszi. Az áldozat testébe beékelődik a támadó, így az két részre osztódik, melyből a kisebb már előre tudja, hatalmas támadója bekebelezi, még mielőtt bármit is tehetne. Lakóit élve temeti el támadója testének fékezhetetlen árja, megtört elméjét pedig örökre felemészti az ellenséges tudat.

Milyen lehet egy világ, melyben a föld, melyet tapodunk, egy felfoghatatlanul óriási élőlény testének felszíne? Egy mozgó, gondolkodó, érző lényé, melynek sorsa, hogy teremtője parancsait követve a hozzá hasonlatos lényeket pusztítsa. Egy ilyen világra csak egyetlen jelző illik: nyughatatlan. Ez a világ Gubancvilág, a lények pedig az utolsó létsík legnagyobb teremtményei, a külyantok.

A külyantok között sosincs két egyforma. Hogyan is lehetne? Hisz alakjukat állandóan változtatják. Hosszú, kígyózó karjaik miatt viszont mind hasonlítanak egymásra. A külyantok teste voltaképpen csak ezen karokból áll, melyekből azonban szükség szerint testük bármelyik pontján tudnak újabbakat növeszteni. Márpedig ha a közelben egy ellenséges külyant tekereg, minden újabb karra szükség lehet. Az isteneknek ugyanis általában csak néhány külyantja van, és mivel egy-egy isten között legfeljebb csak laza szövetség szokott lenni, minden más isten által teremtett külyant ellenséges külyantnak számít.

Ugyanazon isten külyantjai természetesen sosem támadnak egymásra, sőt összefogva, szó szerint összekapaszkodva segítik egymást. Ám istenük parancsára minden idegen külyantot be kell kebelezniük. Első pillantásra összekapaszkodás és bekebelezés között nincs különbség, ám tüzetesebben vizsgálva a folyamatot rögtön szembeötlik, hogy míg az összekapaszkodás során a külyantok karjaikkal valójában csak egymásra támaszkodnak, bekebelezéskor karjaikkal megpróbálják körülölelni a másik nyúlványainak tövét, majd - elszakítva azt a többitől - a gazdátlan kardarabot saját testükbe nyelik.

A szilárd testű külyantokat jenyádoknak nevezik. Testüket a hihetetlen keménységű és tömegű gerincércen nyugvó földburok alkotja. A gerincérc az az anyag, mely az egyenletes tömegvonzásért felel a külyantok teljes testfelszínén. Mivel csak ők képesek magukon hordozni az istenek kisebb teremtményeit, az istenek belőlük teremtenek a legtöbbet. A gyimerlúrokat testükből táplálják.

A felhőtestű külyantok a hiádok. Az istenekhez hasonlóan nekik is bármilyen színük lehet. Képesek folyadékot kiválasztani a testükből, mellyel a jenyádokat öntözik. Ezen folyadékok szinte minden esetben a morényok táplálására, erősítésére szolgálnak. Az ellenséges morényokra azonban méregként hatnak. A hiádok teste olyan könnyű, hogy szabadon repkedhetnek a jenyádok között anélkül, hogy hozzájuk érnének. Amit ők ki is használnak, ugyanis a hiádok csak hiádokat képesek bekebelezni, míg a jenyádok őket is. Így a hiádok mindig távol maradnak a jenyádoktól, még a saját istenük jenyádjaitól is, ugyanis azok szívesen pótolják a végtelen csaták során elvesztett energiáikat belőlük. Efelett ráadásul még isteneik is szemet hunynak, hiszen számukra mindig is fontosabbak voltak a jenyádok, mint a hiádok.

A külyantok osztódással szaporodnak, vagy istenük teremti őket. Egy külyant viszont - akár jenyád, akár hiád - csak akkor fog osztódni, ha olyan terebélyes már a teste, hogy képtelen minden részét teljes mértékben felügyelni. Ekkor a külyant egyszerűen szétválasztja testét egy tetszőleges ponton, és ezzel együtt elméje is szétoszlik. Istene onnantól kezdve már két külön lényként kezeli a két részt, így az osztódás eredménye valóban két önálló külyant lesz.

Egy olyan világban, hol minden valóra válik, amit csak elképzelünk, a képzelőerőnek hihetetlen nagy szerepe van. A csodatételhez ugyanis nem elég csak elképzelni valamit, valósnak is kell azt gondolni, sőt gondolatban meg kell teremteni létezésének alapját. Csak akkor jöhet létre a csoda, azaz a varázslat csak akkor sikerülhet, ha elég nagy a képzelőerőnk ahhoz, hogy valósnak gondoljunk egy nem létező dolgot.

Gubancvilágon a magukat varázslóknak nevezők rendelkeznek a legnagyobb és legjobban irányított képzelőerővel. Ők azok, akik önálló tudományt hoztak létre csak azért, hogy fantáziájukat a legtökéletesebben tudják kiaknázni. Ezt a tudományt nevezik a mágusok mágiaelméletnek. Csupán az képes tudatos varázslásra, aki követi a mágiaelméletet tanait, és tökéletesen uralni képes gondolatait. Mindenki más csak véletlenül képes varázsolni fantáziájuk irányítatlan kisüléseiként.

A mágiaelmélet alapja, hogy a gondolatokat rendszerezik. Minden összetettebb varázslat alapgondolatokból tevődik össze, melyeket varázsszavaknak, őseszméknek neveznek. A mágusok ezeket a varázsszavakat kombinálják úgy, hogy azok jelentése megközelítse az általuk elérni kívánt hatást. A hatás elérése érdekében pedig csupán minden képzelőerejükkel erre a felépített fogalomra kell gondolniuk és máris létrejön a varázslat. A különböző varázsszavak jelentését, azaz az általuk létrehozható dolgokat viszont mind egyre nehezebb elképzelni, és a mágusok kutatásai azt is kimutatták, hogy vannak olyan varázslatok, vannak olyan csodák, melyeket bizonyos varázslók képesek elképzelni, mások pedig nem. Ígyhát meghatározták a mágiaelméleti értelmezését a képzelőerőnek, mely egy olyan mérce, ami megmutatja, hogy milyen összetett varázslatokra képesek a mágusok.

Azt persze rögtön leszögezték, hogy a képzelőerő fejleszthető, de bizonyos mérési eljárásokkal bárkiről meg lehet mondani mekkora a képzelőereje egy adott pillanatban. Ehhez először is próbálgatással megkeresték, hogy melyik varázslatot a legkönnyebb elképzelni, és ezt kinevezték egységnek. Majd ezt a varázslatot fokozatosan erősítetették egyszerűen csak annyival, hogy az általa létrehozott jelenést fokozatosan növelték. Ha a vizsgált személy már nem volt képes elképzelni annak a bizonyos létrehozandó tárgynak egy nála egy lépcsőfokkal nagyobb változatát, akkor az egyértelműen megmutatta, hogy hol van a képzelőerejének a határa. Később a többi varázslat képzelőerőigényét is meghatározták az egységnek ítélt varázslat segítségével, majd minden mágus képzelőerejét lemérték a fenti eljárással.

A mágusok tehát tökéletesen meg tudják határozni, hogy milyen csodákra képesek, és bármikor képesek azokat valóra váltani, amikor csak szükségük van rá. Ami pedig igazán naggyá teszi őket az az, hogy pontosan tudják hogyan fejlesszék képzelőerejüket, ezzel megállíthatatlanul növelve hatalmukat. Ennek köszönhető, hogy Gubancvilág történelme során néhány mágus hatalma még az istenekét is megközelítette.

Az utolsó létsík világa maga a káosz, hol a tér és idő törvényei elenyésztek, hol nincs különbség képzelet és valóság között, hol az élet megszámlálhatatlan formát ölt, és a halál sem jelenti a véget. Egy világ, hol nincsenek emberek, nincsenek állatok, nincsenek növények, nincsenek bolygók, nincsenek csillagok, csak egy valami van, az eleven, fantáziaformálta Gubancvilág.

Gubancvilág, a fényes istenek gyermekeinek teste, az állandóan mozgó, tekergőző gerincérckarok, a külyantok átláthatatlan szövevénye, az örök vándorok, a gyimerlúrok termőföldje, és a fantázia kifogyhatatlan fészkei, a morényok hazája.

A létezés csúcsán Gubancvilág formálói, az istenek pompáznak. Ők azok, kik éltető fénnyel borítják be körülöttük tekergő gyermekeik, a külyantok felszínét. A gigászi külyantok pedig az istenük fényéből erőt nyerve fájdalmasan lassú mozgással az idők végezetéig azért küzdenek, hogy bekebelezzék ősellenségeiket, miközben testükből táplálják a földivó monstrumokat, a gyimerlúrok seregeit. Istenük fényére természetesen a gyimerlúroknak is szüksége van, még ha nem is akkora mennyiségben, mint a külyantoknak, hiszen másként hogyan is tudnának mozogni, és állandóan a felszínt járni, hogy e világ legtörékenyebb teremtményei, a morényok táplálékává váljanak. A morényok ugyanis gyimerlúrok nélkül elvesznének, hiszen őket már nem a fény mozgatja, hanem az izmok és a vér, mit csak a gyimerlúrok testének felfalásával tudnak előállítani. Létezésük céljának beteljesítéséhez viszont ennél nincs is többre szükségük, hús és vér agyukban ugyanis oly sebesen száguldanak a gondolatok, mint az istenek teremtményei közül egynek sem. E gondolatok pedig maguk az istenek táplálékai, kik milliárdnyi hívük kollektív tudataként teremtenek és pusztítanak kacagva áthágva tér és idő korlátait.

Világom létrejöttének alapja a mágiarendszerem számomra legkedvesebb része, a tér-időmágia volt, mely szerint minden egyes időugrás egy új, párhuzamos valóságot hoz létre. Ezek a létsíkok elvileg azért különböznek egymástól, mert az egyikben megtörténik az időugrás, a másikban pedig nem. Az esemény kövezményei mindkét esetben mások lesznek, hosszú távon pedig a pillangóeffektus miatt valóban két teljesen különböző világról lehet már beszélni. Ám párhuzamos dimenziókat nem csak időugrásokkal kapcsolatban lehet megkülönböztetni. Hiszen bármikor eljátszadozhatunk a gondolattal, hogy milyen következményei lettek volna annak, ha valami a múltunkban nem úgy történik meg, ahogy. Miért is ne terjeszthetnénk ki hát a vizsgálatunkat az időugrás varázslatán túl minden egyes varázslatszerű csodára? Így gondolkoztam akkor, mikor kirajzolódott előttem az utolsó létsík fogalma.

A csodákat, vagy varázslatokat egyszerű gondolatokkal magyaráztam, és azt vizsgáltam mi történne, milyen párhuzamos létsíkot eredményezne az, ha egyszer egy ember álma valóra válna. Azt rögtön beláttam, hogy így két jól elkülöníthető valóság jönne létre, melyek közül az egyikben ez meg is történik, a másikban pedig nem. Továbbgondoltam a dolgot, és rájöttem, hogy ha ugyanez az ember abban a valóságban, ahol valóra vált az álma, ismét kigondolna valamit, akkor azt újra meg lehetne vizsgálni, és ismét két lehetséges világot kapnánk. Így kapva immár hármat. Az elsőt, melyben nem válna valóra egy álma sem. A másodikat, melyben egyszer mégis valóság lett a vágya, ám mikor újra próbálkozott már nem járt sikerrel. És a harmadikat, melyben mindkét próbálkozása sikerrel járt. Innen már sínen volt az elméletem. Könnyen beláttam, hogy ha emberünk minden gondolatát megvizsgáljuk ebből a szempontból végtelen lehetőséget kapunk, azaz végtelen számú párhuzamos létsíkot. Ez azonban nekem nem volt elég. Kíváncsi voltam ugyanis, hogy hogyan állja meg az elméletem több ember esetében. Minden emberre végtelen világot nézve az eredmény egyszerűen kijött. Végtelenszer végtelen, mely tele van olyan párhuzamos létsíkokkal, amiben az egyik embernek például háromszor is sikerül csodát tennie, a másiknak csak egyszer, a világuk összes többi emberének pedig soha. A kombinációk száma tehát szintén végtelen.

De mivel semmi feltételt nem szabtam meg egy csoda valóra válásának esélyeivel kapcsolatban, ezért semmilyen szabályszerűséget nem voltam képes megfogalmazni a párhuzamos létsíkokon belüli csodák előfordulásának esélyeire. Csupán a kiinduló világ volt egyértelmű, melyben nem válhatott valóra egyetlen álom sem. S még egy létsík volt az, ami hasonlóan egyértelmű volt. Mind közül az, melyben viszont minden álom valóra vált. Ez lett tehát világom alapja. Ez az utolsó létsík. Hol minden vágyunk beteljesül egy olyan esemény révén, melyet úgy hívunk varázslat.

Tíz évvel ezelőtt egy Dexter laboratóriuma epizód (D & DD) hatására úgy döntöttem, készítek egy saját szerepjátékot. Az első változat természetesen még hihetetlenül kezdetleges volt. Ráadásul minden elemét más játékokból vettem kölcsön, öcsémmel mégis sokat játszottunk vele. Leginkább azért, mert minden egyes kalanddal újabb elemeket vittünk bele a játékba, mellyel magát a világot is bővítettük, fejlesztettük.

Évekkel később a játékom már leginkább egy fantasy szerepjátékválogatásra hasonlított, ugyanis minden benne volt, ami a témában tetszett nekünk. S bár a világ, és lakóinak többsége mind más játékokból származott, a növények döntő többsége és néhány állat már saját ötlet volt.

Néhány évvel ezelőtt pedig megszilárdult bennem az elhatározás, hogy egy teljesen eredeti világot alkossak. Ezért két évvel ezelőtt elindítottam ezt a blogot, hogy feljegyezhessem a fejlesztés lépéseit, és a nagyközönség elé tárhassam véleményezésre. Ám néhány bejegyzés után feladtam ezt az elképzelésemet, és inkább internetes mesélésbe kezdtem saját fórumomon (Az utolsó létsík).

Két éven keresztül meséltem az alkotás korának krónikáit, miközben a világom a kisebb kihagyások ellenére töretlenül fejlődött. Aztán a mesélésnek is vége szakadt, és az utolsó létsík egy rövid időre a süllyesztőbe került.

Most viszont - tíz évvel születése után - úgy döntöttem, nem hagyom veszni életművemet, melyen már oly sokat dolgoztam. Végre összeszedem minden arra érdemes gubancvilágos gondolatomat és befejezem az utolsó létsíkot. Elkészítem róla a lehető legátfogóbb leírást, hogy e valóság és képzelet határán egyensúlyozó világ végre tényleg a létezés síkjára lépjen.

A megvalósítás formájával kapcsolatban pedig most sincs jobb ötletem, mint amit már két évvel ezelőtt is alkalmaztam. Gondolataimat, ötleteimet rövid bejegyzések formájában minduntalan közzéteszem majd, és közben várom az építő kritikákat. Ezúttal pedig talán végére is érek majd a munkámnak, melynek eredménye egy számomra és remélem mások számára is szórakoztató játék lesz.