Az utolsó létsík világa maga a káosz, hol a tér és idő törvényei elenyésztek, hol nincs különbség képzelet és valóság között, hol az élet megszámlálhatatlan formát ölt, és a halál sem jelenti a véget. Egy világ, hol nincsenek emberek, nincsenek állatok, nincsenek növények, nincsenek bolygók, nincsenek csillagok, csak egy valami van, az eleven, fantáziaformálta Gubancvilág.
Gubancvilág, a fényes istenek gyermekeinek teste, az állandóan mozgó, tekergőző gerincérckarok, a külyantok átláthatatlan szövevénye, az örök vándorok, a gyimerlúrok termőföldje, és a fantázia kifogyhatatlan fészkei, a morényok hazája.
A létezés csúcsán Gubancvilág formálói, az istenek pompáznak. Ők azok, kik éltető fénnyel borítják be körülöttük tekergő gyermekeik, a külyantok felszínét. A gigászi külyantok pedig az istenük fényéből erőt nyerve fájdalmasan lassú mozgással az idők végezetéig azért küzdenek, hogy bekebelezzék ősellenségeiket, miközben testükből táplálják a földivó monstrumokat, a gyimerlúrok seregeit. Istenük fényére természetesen a gyimerlúroknak is szüksége van, még ha nem is akkora mennyiségben, mint a külyantoknak, hiszen másként hogyan is tudnának mozogni, és állandóan a felszínt járni, hogy e világ legtörékenyebb teremtményei, a morényok táplálékává váljanak. A morényok ugyanis gyimerlúrok nélkül elvesznének, hiszen őket már nem a fény mozgatja, hanem az izmok és a vér, mit csak a gyimerlúrok testének felfalásával tudnak előállítani. Létezésük céljának beteljesítéséhez viszont ennél nincs is többre szükségük, hús és vér agyukban ugyanis oly sebesen száguldanak a gondolatok, mint az istenek teremtményei közül egynek sem. E gondolatok pedig maguk az istenek táplálékai, kik milliárdnyi hívük kollektív tudataként teremtenek és pusztítanak kacagva áthágva tér és idő korlátait.
Hozzászólások