A hiádok Gubancvilág egét színesítő, felhőszerű külyantok. Komótosan úszkálnak a jenyádok karjai közötti fagyos semmiben, és időről időre éltető nedűvel hintik be az alant elterülő tájat. Nélkülük a morényok sem lennének, mégis mindig oly távol kell lenniük azoktól, akiket éltetnek. Ha ugyanis közelebb merészkednének a morényokat hátukon hordozó jenyádokhoz, azok rögtön bekebeleznék az ellenük védekezni képtelen hiádokat. Nem gonoszságból, vagy valami csillapíthatatlan éhség miatt, egyszerűen csak azért, mert egy jenyád számára egy hiád csak egy alantas lény, kit felemésztve nem kis erőre tehet szert a mohó áruló. A jenyádok elméjében nem fogan sok gondolat végtelen életük során, de az biztos, hogy a hiádokat nem tartják többre, mint nekik teremtett gyáva eledelnek.

Áttetsző testük így hát a semmi közepére van száműzve örökre, hol még fajtársaikkal sem akadnak össze, hisz oly könnyűek, hogy nem szorulnak egymás támaszára sem, mint a jenyádok. S onnan, a magasból hirdetik istenük nagyságát úgy, hogy ők is teremtőjük színéhez hasonlatos árnyalatokban pompáznak.

A harcokból viszont ha kell, ők is keményen kiveszik a részüket. Az ellenséges jenyádok felé merészkedve gyengébb hiádokat falnak fel, és ha még néhány ellenséges morény, vagy gyimerlúr is alájuk téved, pusztító viharral köszöntik az alantasabb népet. Hisz a víz, mely sajátjaik számára az élet, a legrútabb halált jelenti az ellenségnek.